Túra helyett önkéntesség

Mint elmondta, eredetileg az idei évre is egy vallásos témájú zarándoklatot tervezett, de az Ukrajnai konfliktus kirobbanásakor úgy döntött, hogy inkább Nagyváradra jön, hogy támogassa a határon átözönlő menekülteket, és az őket segítő szervezeteket. S bár a menekült-hullám két hónap alatt alábbhagyott, Rainer mégsem tért el az eredeti tervétől, és az egész nyár folyamán Nagyváradon maradt, erősítve a Caritas csapatát, s így megismerkedhetett a szociális segítségnyújtás számos egyéb oldalával, az otthoni beteggondozástól kezdve a szegénykonyhán át egészen az idősgondozásig. A tanév végén a Caritas és az Élelmiszerbank közös adományait vitte el a főként roma gyermekeket tömörítő várad-velencei Lucretia Suciu Iskolába, de osztott higiéniai csomagokat a hajléktalan-szállón, meglátogatta az egyházmegye otthon gondozott betegeit, ebédet szállított ki az időseknek, sőt Július végén egy ukrán fiataloknak szervezett táboron is részt vett segítőként.

Asztalosból sekrestyés és zarándok

Rainer Pag a holland határhoz közeli, Vesztfália tartományban született. Édesapja a II. Világháború után lengyel menekültként vándorolt ki Németországba. Édesanyja német háziasszony, időnként gyári munkásként vállalt állást, édesapja pedig építkezéseken dolgozott. Már zsenge gyerekkorától kezdve vallásos nevelésben részesítették a kis Rainert. „Kötelező volt templomba járni. Ez egyben fontos családi program is volt” – emlékezett vissza.

Később szakiskolát végzett és mintegy tíz évig asztalosként dolgozott, majd belső sugallatára hallgatva pályát váltott és sekrestyés, majd csoportvezető lett a helyi plébánián, ahol azóta 25 éve folyamatosan dolgozik. Mint a munkakörére reflektálva hangsúlyozta: „ez nem csak munka, hanem hivatás. Sokszor önkénteskedni kell, szervezni, kapcsolatokat kiépíteni emberek között”. A csoportvezetői munka közben kapott rá az önkéntességre, később pedig az egyházmegyei zarándoklatok révén a zarándok-utakra is.

Új tapasztalatok

Az idei nyarat a rászorulók szolgálatában töltötte, a Caritas Catolica önkénteseként. Legtöbbet a központi lerakatban dolgozott, ahová a külföldi segélyszállítmányok érkeznek be. Mint elmondta, ez egy teljesen új tapasztalat volt a számára. Németországban ugyan több segélyszállítmány összeállításában is részt vett, most azonban megismerhette a munka másik oldalát, az adományt fogadó szervezetnél, ahol lepakolják, szétválogatják, tárolják és továbbadják az adományokat. „Most láttam csak igazán bele, hogy az adományt fogadó szervezetnek még milyen sok dolga van egy szállítmánnyal, és abba is, hogy a szállítmányoknak csak egy része felhasználható. Az itteni helyzetet látva méginkább pazarlásnak tartom, ahogy a nyugati országokban sok mindent kidobnak ahelyett, hogy továbbadnák egy olyan helyre, ahol segíthetnek vele” – hangsúlyozta.

Ahol egy civil szervezet végzi az állam munkáját

A romániai viszonyokra reflektálva elmondta, mélyen megérintette a szegények helyzete, különösen a kisnyugdíjasoké, akiknek ebédet szállított ki, vagy épp az otthoni beteggondozás keretében látogatta meg őket. „Közülük a legtöbben átdolgoztak egy életet, és most mégis olyan alacsony a nyugdíjuk, hogy alig tudják megengedni maguknak az alapvető dolgokat, és rossz állapotú, gyér megvilágítású lakásokban laknak, omladozó vakolattal” – mondta szomorúan.

„Én úgy látom, hogy nagyon szélesre nyílt a szociális olló, és hatalmas különbségek vannak gazdagok és szegények között” – fogalmazott, majd hozzátette: Németországban is vannak öregségükre hátrányos helyzetbe került emberek, de ott az állam jobban gondoskodik róluk, míg itt Romániában a Caritas azt végzi el, ami tulajdonképpen az állam feladata lenne.

Számít, hogy ki, hogyan áll a saját helyzetéhez

Az otthoni beteggondozási szolgálatban ápolt betegek közül két konkrét esetet is megemlített, amelyek hatással voltak rá. Az egyikük egy férfi, akinek az egyik lábfejét amputálták, teljesen el volt csüggedve, nem törődött magával és valóságos szeméttelepen élt. Elmesélte, hogy egykor külföldön dolgozott és jól ment neki, mostanra mégis rossz sorsa jutott, amit folyamatos szenvedésként él meg. A másik eset egy művészi vénával megáldott férfi volt, aki középiskolás kora óta szenved szklerózisban és több mint 400 verset írt – igaz, többségüket csak az íróasztal-fióknak. Nagyon szerény körülmények közt él, mégis elégedett az életével, annak ellenére, hogy halmozott egészségügyi problémái vannak. Azt mondta, úgy érzi megtette, ami az életben dolga volt és igyekszik kiélvezni a még előtte álló időt. Pozitív gondolkodása a környezetén is meglátszott: lakása szegényes, de tiszta és takaros. Teljesen más a hangulata, mint a másik férfi lakásáé. Nagyon sokat számít, hogy ki hogy áll hozzá a saját élethelyzetéhez – mutatott rá Rainer.

A Gutenberg utcai hajléktalan-szállóra látogatva az ott lakók közül néhányan tudtak egy-két szót németül, és boldogan szólították meg a Caritas önkéntesét. Még ha gyér szókincsük csupán egy „guten Tag”-ból vagy egy „wie geht’s?”-ből állt is, azt lelkesen ismételgették és rendkívüli büszkeséggel töltötte el őket, hogy a külföldi vendég megértette őket és visszaválaszolt nekik. „A mi közös nyelvünk, a szeretet nyelve volt, és ezáltal egy hullámhosszra kerültünk, még akkor is, ha egyébként csak egyetlen szót tudtunk váltani egymással” – értékelte ki tapasztalatait Rainer.

Negatívumok és pozitívumok

Mint külföldit, aki friss szemmel nézi vidékünket, megkértük arra is, hogy emeljen ki 3 pozitív és 3 negatív dolgot, amit itt-tartózkodása alatt tapasztalt. A negatívumok rendjén a közlekedést emelte ki, ami véleménye szerint autósként, kerékpárosként és gyalogosként egyaránt szörnyű Romániában. „Mindenki csak arra figyel, hogy minél hamarabb odaérjen, ahova tart, de közben nem törődnek azzal, hogy mások is vannak körülöttük” – fogalmazott Rainer, akit Nagyváradi tartózkodásának első napján, tetőtől talpig lespriccelt egy útszéli tócsán átszáguldó autó.

Szintén nem kívánatos jelenségként említette meg a közterületen levő szemetet. Mint rámutatott, már Magyarországon is éktelenkedik a sok szemét az utcákon, de Románia még rosszabb. Gyalogos zarándoklata során figyelte meg, egyre több és több szeméttel találkozik az ember, ahogy kelet felé halad Európában. Ugyancsak szemetesnek és piszkosnak találta a tömegközlekedési eszközöket, melyeket véleménye szerint nem is tartanak megfelelően karban.

Lazaság és vendégszeretet

A pozitívumok rendjén azonban ennél sokkal fontosabb dolgokra mutatott rá. Elmondta: mielőtt zarándokútjára indult, sokan figyelmeztették, hogy vigyázzon a kelet-európai emberekkel mert más a mentalitásuk, meglophatják, bajba kerülhet. De ő pont az ellenkezőjét tapasztalta. „Az emberek mérhetetlenül vendégszeretőek voltak, bármerre is jártam” – hangsúlyozta. A helybéliek közvetlensége mellett a természeti tájak szépségét is kiemelte, hiszen volt alkalma kirándulni a Körösök vidékén és az Erdélyi szigethegységben. Mint mondta, festői szépségűek a tájak, bár egyes helyeken szintén elrontja az összképet a szemét.

Ugyancsak pozitívumként emelte ki, hogy az itteni emberek nem élnek annyira rigid szabályok között, mint a németországiak. Bár ez sokak szemében negatívum lehetne, ő mégis határozottan állítja: kellemes tapasztalat volt, hogy a munkába belefért egy kis lazaság, nem tervezett szünet, vagy néhol késés is, ami számára teljesen szokatlan volt. Mint rámutatott mindezek mellett a munka elvégzésre kerül, de könnyedebb légkörben.

Mikor arról kérdeztük, mi motiválja arra, hogy tovább önkénteskedjen és jótékonykodjon a világban, a válasz gyors és magától értetődő volt: a hite, gyönyörű barátnője, és az egymás iránti szeretet. „Hit, remény és szeretet – ezek jellemzőek egy hívő életére, és ezeket tapasztalom a mindennapi tevékenységem során, mert e köré alakítottam ki az életemet, eleinte nem annyira tudatosan, később viszont tudatos elhatározásból” – fogalmazott, és hozzátette: nem tudja mit hoz a jövő, de abban biztos, hogy Nagyváradra gyakran vissza szeretne térni, és folytatni a karitatív munkát.